Dean R. Koontz:
  Mi hárman
  
  
  Jonathan, Jessica meg én átgurítottuk apát az ebédlő ajtaján, ki a díszes ó-angol konyhába. Egy kis nehézségünk támadt, amikor ki akartuk vinni a hátsó ajtón, mert eléggé merev volt. Ezt nem a magatartására, vérmérsékletére értem, bár igen makacs tudott lenni, ha akart. Most egyszerűen azért volt merev, mert a rigor mortis megfeszítette az izmait, megkeményítette a húsát. Azért nem riadtunk meg. Addig rugdaltuk, amíg derékban meg nem hajlott és át nem bukott a küszöbön. Átvonszoltuk a verandán, aztán a hat lépcsőn le a gyepre.
  
  - Egy tonnát nyom - mondta Jonathan és duzzogva fújtatott, izzadt homlokát törölgette.
  
  - Nincs egy tonna - mondta Jessica -, még kétszáz font sincs.
  
  Bár hármas ikrek voltunk és sok tekintetben meglepően hasonlítottunk egymásra, egy sereg apróságban mégis különböztünk egymástól. Például Jessica volt közöttünk a leggyakorlatiasabb, míg Jonathan szeretett túlozni, fantáziálni, ábrándozni. Én valahol kettejük között lehettem. Egy gyakorlatias ábrándozó?
  
  - És most? - kérdezte Jonathan undorral, és a homlokát ráncolva a gyepen heverő hulla felé bólintott.
  
  - Elégetjük - mondta Jessica. Bájos ajkai vékony ceruzavonalként rajzolódtak arcára. Hosszú sárga haja halványan csillogott, amint belekapaszkodott a napsugár. Csodálatos volt ez a nap és ő volt benne a legcsodálatosabb. - Teljesen elégetjük.
  
  - Nem hozhatnánk ki anyát is? Együtt égethetnénk el őket - mondta Jonathan. - Munkát takaríthatnánk meg vele.
  
  - Ha nagy máglyát rakunk, a lángok túl magasra csaphatnak - hangzott a válasz. - És nem akarjuk, hogy egy kóbor szikrától tüzet fogjon a ház.
  
  - A világ valamennyi háza közül választhatunk! - mondta Jonathan. Széttárta a karját a körülöttünk elterülő üdülőtelepre mutatva; az üdülőn túl Massachusettsre, a nemzet múltjára, az állam határára - mindenre.
  
  Jessica csak mereven nézett rá.
  
  - Nincs igazam, Jerry? - kérdezte tőlem Jonathan. - Nem a miénk az egész világ? Nem bolondság emiatt az öreg ház miatt aggódni?
  
  - Én szeretem ezt a házat - mondta Jessica.
  
  És mert Jessica szerette ezt a házat, tizenöt lépésnyire a kiterített hullától megálltunk, a lángokra koncentrálva bámultunk, hogy minél hamarabb meggyulladjon. Tűz támadt és vörös-narancs lepelbe burkolta apát. Jól égett. Megfeketedett. pattogott, sistergett és hamuvá hullott szét.
  
  - Úgy érzem, mondanom kell valamit - szólt Jonathan.
  
  Jessica grimaszt vágott.
  
  - Nos, ő volt az apánk - mondta Jonathan.
  
  - Mi felülkerekedünk az olcsó érzelgősségen - nézett ránk kemény tekintettel Jessica és meg volt győződve róla, hogy értünk belőle -, mi egy új faj vagyunk, új érzelmekkel, új magatartással.
  
  - Én is úgy gondolom. - Jonathan megjegyzése nem volt valami meggyőző.
  
  - Most hozzuk ki anyát - mondta Jessica.
  
  Bár még csak tíz éves volt - hat perccel fiatalabb, mint Jonathan és három perccel fiatalabb, mint én - Jessica igen erélyesen bánt velünk. Mindig elérte, amit akart.
  
  Visszamentünk a házba és kihoztuk anyát.
  
  A kormány tizenkét tengerészgyalogost és nyolc civil alkalmazottat rendelt ki a házunkhoz. Állítólag azért, hogy vigyázzanak ránk és megóvjanak a veszélyektől. Amikor végeztünk anyával, őket is kivonszoltuk a gyepre és egyszerre hamvasztottuk el valamennyiüket.
  
  Jonathan kimerült. Leült két elhamvadt csontváz közé és a verejtéket meg a hamut törölgette az arcáról.
  
  - Lehet, hogy nagy hibát követtünk el.
  
  - Hibát? - kérdezte Jessica készen arra, hogy mentse magát.
  
  - Talán nem kellett volna mindet megölni - mondta Jonathan.
  
  Jessica dobbantott egyik lábával. Arany hajfonatai kedvesen meglibbentek.
  
  - Te egy hülye fattyú vagy, Jonathan. Tudod, hogy mit akartak csinálni velünk. Elég lett volna felfednünk, hogy milyen hatalmas erő van a birtokunkban és hogy milyen hamar tudunk feltöltődni, rögtön megértették volna, micsoda veszélyt jelentünk. Meg akartak ölni minket...
  
  - Elég lett volna néhányukat megölni, hogy meggyőzzük a többit - mondta Jonathan. - Tényleg minddel végezni kellett?
  
  Jessica felsóhajtott.
  
  - Nézd, hozzánk képest ezek neandervölgyiek voltak. Mi egy új faj vagyunk, új erővel, új érzelmekkel, új viselkedésmóddal. Minden idők legkoraérettebb gyerekei vagyunk és ők bizonyos fokig brutálisak voltak, emlékezz rá.
  
  Az egyetlen lehetőségünk a hirtelen, meglepetésszerű támadás volt. És megtettük.
  
  Jonathan körülhordozta tekintetét a gyep megfeketedett foltjain.
  
  - Sok munkánk lesz. Reggelenként nélkülöznünk kell őket. Az egész világot nem tudjuk egyedül kitakarítani.
  
  - Meg kell tanulnunk levitálni a testeket, amíg nem késő - mondta Jessica. - Egy csipetnyi erőt máris érzek hozzá. Talán még azt is megtanulhatjuk, hogyan teleportáljuk őket egyik helyről a másikra. Úgy könnyebb lesz minden. Azonkívül nem kell az egész világot kitakarítani, elég csak azt a részét, amelyiket az elkövetkező néhány évben használni akarunk.
  
  Addigra meg az időjárás, meg a patkányok úgyis elvégzik a munka oroszlánrészét.
  
  - Úgy gondolom, igazad van - mondta Jonathan.
  
  De én tudtam, hogy maradtak kétségei és osztoztam bennük.
  
  Az biztos, hogy mi az evolúció egy magasabb fokán állunk, mint előttünk bárki is állt. Próbálgatjuk már a gondolatolvasást, a jövendőmondást, és amikor csak kedvünk tartja, képesek vagyunk az akaratátvitelre. Tudjuk azt a trükköt a tűzzel, hogy a gondolatot energiává alakítva valóságos tűzvészt idézzünk elő. Jonathan meg tudja változtatni a kisebb vízfolyások irányát, ezzel akkor szórakozik, amikor vizelek; bár ő is az új fajhoz tartozik, mégis kedvét leli a gyerekes csínyekben. Jessica pontosan jósolja meg az időjárást. Én belelátok az állatok lelkébe; a kutyák mind odajönnek hozzám, a macskák is, a madarak is, meg az összes éhenkórász teremtmény. És természetesen meg tudjuk állítani a növények és az állatok életét pusztán azzal, hogy a halálukra gondolunk. Ahogyan halált gondoltunk az emberiség megmaradt tagjaira is. Talán, ha Darwin tanait nézzük, mi arra rendeltettünk, hogy kifejlesszük ezt a képességünket és egyszer elpusztítsuk ezeket a neandervölgyieket. De nem tudok szabadulni gyötrő kétségeimtől. Úgy érzem, egyszer bűnhődni fogunk a régi faj kiirtásáért.
  
  - Ez maradi gondolkodásra vall - mondta Jessica.
  
  Természetesen a gondolataimból olvasta ki. Telepatikus képessége erősebb és fejlettebb volt, mint Jonathané, vagy az enyém.
  
  - Semmit sem jelent a haláluk - mondta Jessica -, nem érezhetünk lelkifurdalást. Mi vagyunk az újak. Új érzelmekkel, új reményekkel, új álmokkal, új törvénnyel.
  
  - Bizonyára igazad van - mondtam.
  
  Szerdán lementünk a partra és elégettük a napfürdőzők hulláit. Mindannyian szerettük a tengert és azt akartuk, hogy legyen egy darab szennyezetlen homokpart. A bomló testek nagyon be tudják szennyezni a partot.
  
  Mire végeztünk a munkával, Jonathan meg én elfáradtunk. De Jessica szeretkezni akart.
  
  - A mi korunkbéli gyerekek még nem tudnak - mondta Jonathan.
  
  - De mi tudunk - mondta Jessica. - És fogunk is. És én akarom. Most.
  
  Hát szeretkeztünk. Először Jonathané lett. Aztán én kaptam meg. Még többet akart, de egyikünk sem volt rá képes még egyszer.
  
  Jessica meztelenül elterült, alaktalan, vézna testének fehérsége elütött a homok fehérségétől. - Rendben van, várok - mondta.
  
  - Mire? - kérdezte Jonathan.
  
  - Hogy mind a ketten újra tudjatok.
  
  Négy héttel a háború befejezése után Jonathan meg én egyedül voltunk lenn a parton, szárítkoztunk a napon. Egy ideig furcsán hallgatott, mintha félt volna beszélni. Végül megszólalt: - Szerinted normális, hogy egy tízéves lány ilyen telhetetlen?
  
  - Ő nem telhetetlen - mondtam.
  
  - Sosem elégedett meg csak az egyikünkkel.
  
  - Ez több annál.
  
  Igaza volt. Én is úgy éreztem. Jessica annyi szünetet tartott csak, mint egy alkoholista két pohár között, mégis, csak ritkán látszott rajta, hogy élvezi...
  
  Két hónappal a háború vége és a szüleink elégetése után, amikor Jonathannak meg nekem kezdett elegünk lenni a házból és jóval egzotikusabb vidékre vágytunk, Jessica előállt a nagy újsággal: - Most nem hagyhatjuk itt a házat - mondta. - Hangja különösen erélyes volt. - Még néhány hónapig nem mehetünk el innen. Terhes vagyok.
  
  A negyedik öntudat jelenlétéről Jessica terhességének ötödik hónapjában szereztünk tudomást. Mindannyian felébredtünk az éjszaka kellős közepén, szakadt rólunk a veríték és émelyegtünk. Éreztük az új személyt.
  
  - Ez a bébi - mondta Jonathan - fiú.
  
  - Igen - mondtam és összerándultam, az új lény hatással volt rám.
  
  - És bár még benned van, Jessica, már van öntudata. Még meg sem született, de tökéletesen az öntudatánál van. Jessica szenvedett a fájdalomtól, tehetetlenül nyöszörgött.
  
  - A bébi velünk egyenlő lesz, nem fog felettünk állni - szögezte le Jessica. - És nem akarom tőled még egyszer ezt a badarságot hallani, Jonathan.
  
  Még maga is gyerek volt, most mégis a mi gyerekünktől duzzadt. Minden nap groteszkebb lett.
  
  - Honnan tudod, hogy nem áll felettünk? - kérdezte Jonathan.
  
  - Egyikünk sem tud olvasni a gondolataiban. Egyikünk sem...
  
  - Új egyed nem tudja ilyen gyorsan kifejleszteni - válaszolta.
  
  - Hát velünk hogyan volt?
  
  - És ő tőlünk származik - mondta Jessica és hirtelen eszébe jutott, hogy ezzel Jonathan elméletét igazolta.
  
  - Mi is a szüleinktől származunk - mondta Jonathan -, és ők most hol vannak? Figyelj, tegyük fel, hogy mi vagyunk az új faj. Tegyük fel, hogy mi egy apró közbenső lépes vagyunk - a bábállapot a hernyó és a pillangó között. Talán a bébi...
  
  - Semmi okunk rá, hogy féljünk a bébitől - szögezte le és mindkét kezével megsimogatta háborgó hasát. - Épp amiatt, amit mondtam, van ránk szüksége. Az újjáteremtés miatt.
  
  - Rád van szüksége - mondta Jonathan. - Ránk nem.
  
  Ültem és hallgattam a vitát, nem tudtam, hogy mit gondoljak. Az az igazság, hogy szórakoztatott, ugyanakkor meg is rémített. Megpróbáltam tréfára venni őket: "Talán mi vagyunk a hibásak. Talán a bébi a Második Megváltó." Ezt egyikük sem találta viccesnek.
  
  - Mi felette állunk az ilyen babonáknak - mondta Jessica. - Mi egy új faj vagyunk új érzelmekkel, új álmokkal, új reményekkel, új törvényekkel.
  
  - Ez komoly veszély, Jerry - mondta Jonathan. - Ezzel nem lehet viccelni.
  
  És folytatták tovább, üvöltöztek egymással - pontosan úgy. ahogy anya és apa szoktak, amikor nem tudták a fizetést beosztani. Némely dolgok sosem változnak.
  
  A bébi az éjszaka kellős közepén keltett fel bennünket, mintha élvezte volna, hogy felzavarhat szendergésünkből és idegesíthet minket. Jessica terhességének hetedik hónapjában, hajnal felé, a méhbe zárt születni készülő lényből sugárzó gondolati energia viharára ébredtünk.
  
  - Azt hiszem, tévedtem - mondta Jonathan.
  
  - Miben? - kérdeztem. Alig láttam őt a sötét hálószobában.
  
  - Lány lesz, nem fiú.
  
  Kipróbáltam, gondolatban képet igyekeztem alkotni a Jessica hasában megbúvó teremtményről. Sikeresen megakadályozott ebben, mint ahogy megakadályozta Jonathan és Jessica pszichikai tapogatózásait is. De én biztos voltam benne, hogy hímnemű, nem nő. Meg is mondtam.
  
  Jessica felült az ágyban, hátát az ágy támlájának támasztotta és két kezét mocorgó hasára tette.
  
  - Nincs igaza egyikőtöknek sem. Azt hiszem, fiú is, meg lány is. Vagy talán egyik sem.
  
  Jonathan felkapcsolta az éjjeli lámpát és feléje fordult. - Mit akarsz ezzel mondani?
  
  A lány megrándult, ahogy a gyerek erőteljesen megrúgta a hasfalát. - Én szorosabb kapcsolatban állok vele, mint ti. Én érzékelem őt. Nem olyan, mint mi.
  
  - Akkor nekem volt igazam - mondta Jonathan. Jessica nem szólt.
  
  - Ha két neme van, vagy egyik sem, akkor egyikünkre sem lesz szüksége - folytatta. Lekapcsolta a villanyt. Nem volt már mit tenni.
  
  - Esetleg megölhetnénk - mondtam.
  
  - Nem - mondta Jessica.
  
  - Jézus! - szólt Jonathan. - Még a gondolataiban sem tudunk olvasni! Ha mindhármunkat így távol tud tartani magától, meg is tudja védeni magát. Jézus!
  
  A sötétben megszólalt Jessica. Hangja az egész szobát betöltötte: - Ne használd ezt a szót, Jonathan. Ez méltóságunkon aluli. Mi felette állunk az ilyen ósdi babonáknak. Mi egy új faj vagyunk. Új érzelmeink vannak, új hitünk, új törvényünk.
  
  - Körülbelül még egy hónapig - mondtam.
  
  
  (Fordította: Nemes Ernő)
  

  (forrás: X Magazin, I. évfolyam 1. szám, 1996. december)