"Ahogy mondták, az önfenntartás mellett a szexualitás a legerősebb ösztön az emberben."

"A halál nem félelmes titok. Ismerős neked is, nekem is. Nem tartogat rejtélyeket, hogy megzavarja a jó emberek álmát."

"A halál mindig a dolgok végét jelenti."

"Semmi sem tart örökké, csak a halál."

"A halottak halottak maradnak, s az élők csak arra várnak, hogy csatlakozzanak hozzájuk."

"Az élet ajándék, melyet vissza kell adni, de addig is boldognak kell lennünk."

 "A színeket mintha szénceruzával rajzolták volna. A csend furcsán megtelt álomszerű mozgással és titokkal. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Lindsey érezte, szíve vadul kalapálni kezd, ahányszor a szinte arctalan férfira pislantott. Az álom valószerűtlensége csak megnövelte a félelmét, s egyszeriben biztos volt abban, hogy meghalt, és azok a bizonytalan alakú emberek, akik a hordágyát viszik, egyeltalán nem is emberek, hanem hullaszállítók, akik a csónakhoz cipelik őt, amely áthajózza őt a Styx folyón, a halottak országába."

"Gondolatai a gyerekkor élményei felé sodródtak, de azok olyan torzak voltak, hogy az ébrenlétből egész biztosan átcsúszott valamiféle félálomba, ahol a tudatalattija lidérces trükköket végezhetett az emlékeivel.
  ...Látta magát ötévesen, a ház mögötti mezőn játszani. A lankák ismerősek voltak a számára, de elméjébe valami gyűlöletes érzés kúszott, mely összekeveredett a táj részleteivel, s gonoszul éjfeketére színezte a füvet. A virágok szirmai még feketébbek lettek, karmazsinszínű porzóik úgy csillogtak, mint a kövér vércseppek...
  ...Látta magát hétévesen, amint az iskola játszóterén játszik, alkonyatkor, de egyedül, ahogy a valódi életben soha nem tette. Körülötte szép sorban ott álltak a hinták és libikókák, a mászókák és csúszdák, éles árnyékokat vetve a jellegzetes, napvégi, narancsszínű fényben. De e játékszerek most furcsán fenyegetőnek tűntek. Ellenségesen tornyosultak felette, mintha bármely pillanatban megmozdulhatnának, nyikorogva, csörömpölve, miközben kék Szent Elmo tüze parázslik a láncokon és fémcsöveken, robotszerű alumínium- és acélvámpírok, melyeknek vérre van szükségük, hogy be ne rozsdásodjanak..."

"Egy kéz emelkedett az arca fölé, mintha meg akarná simogatni. Lindsey érezte, hogy valamit az orrlyukaiba dugnak, s egy pillanatig nem tudott lélegezni. A fura az volt, hogy ez sem érdekelte. Aztán hideg, száraz levegő hatolt sziszegve az orrába, hogy tágulásra bírja a tüdejét.
  Egy fiatal, szőke, fehérbe öltözött lány hajolt közel hozzá, megigazította a légzőkészüléket és kedvesen rámosolygott.
  - Rajta, kedvesem. Érzi már?
  A nő gyönyörű volt, éteri jelenség, s aranyszínű ragyogás vette körül. Egy mennyei látomás. Egy angyal.
  - A férjem meghalt - kapkodott levegő után Lindsey.
  - Minden rendben lesz, kedves. Csak lazítson, lélegezzen olyan mélyeket, amekkorákat csak tud, s meglátja, minden rendben lesz.
  - Nem, hiszen meghalt - makacskodott Lindsey. - Meghalt, elment örökre. Ne hazudjon nekem, hiszen az angyaloknak nem szabad hazudniuk.
  Az ágy másik oldalán egy fehérbe öltözött férfi alkoholos párnával letörölte Lindsey bal könyökhajlatát. Jéghideg volt.
  - Meghalt. Elment - mondta az angyalnak Lindsey.
  Az angyal szomorúan bólintott. Kék szemei csillogtak a szeretettől, ahogy az egy angyalhoz illik:
  - Igen, elment, kedvesem. De ezúttal talán ez nem jelenti mindennek a végét.
  A halál mindig a dolgok végét jelenti. Hogyan lehet ez most másként?
  Egy tű hatolt égető érzést okozva Lindsey bal karjába.
  - Ezúttal - mondta halkan az angyal - még van esély. Van egy speciális programunk, egy igazi...
  Ekkor egy nő toppant be a helyiségbe, s izgatottan félbeszakította a mondatot:
  - Nyebern megérkezett!
  Egy csendes hurrával felérő megkönnyebbült, kollektív sóhaj szakadt ki a jelenlevőkből.
  - Marina del Rey-ben vacsorázott éppen, mikor utolérték. Eszeveszetten kellett száguldania, hogy ilyen gyorsan visszaérjen.
  - Látja, drágám - mondta Lindsey-nek az angyal. - Van még egy esély. Imádkozni fogunk.
  És akkor mi van?, gondolta keserűen Lindsey. Az imák sosem segítettek rajtam. Nem szabad csodákra várni. A halottak halottak maradnak, s az élők csak arra várnak, hogy csatlakozzanak hozzájuk."

"Mikor Jonas bemosakodott és belépett a műtőbe, a csoport már várta őt. A csoport tagjai nem csupán a kollégái voltak, hanem az egyedüli emberek a világon, akikkel jól érezte magát, s akik közel álltak a szívéhez."

" Jonas sorban végignézett mind a négy munkatársán, de egyikükhöz sem szólt egy szót sem. Az ablaktalan helyiségre síri csend ereszkedett.
  Felületes szemlélőnek a csoport furcsán passzívnak vagy tétlennek tűnhetett, mintha nem érdekelné őket, mi történik. De a szemük elárulta őket. Mert a szemük egy Föld körüli pályán keringő űrhajóban az űrsétára váró asztronauták szeme volt, eltelve izgalommal, kíváncsisággal, kalandvággyal - és egy kis félelemmel."

" Jonas tudta, orvosként a legfőbb gyengéje az, hogy határtalanul gyűlölte a halált. Dühöt érzett magában, ahányszor csak rá gondolt. A jelenlegihez hasonló pillanatokban a harag egyre nőtt benne, s ez kihatott az ítéleteire. Minden páciens halálát személyes támadásként fogta fel. Hajlamos volt mindig a kelleténél optimistábban nézni a dolgokat, s akkor is hozzálátott az újraélesztéshez, ha annak sikere tragikusabb következményekkel járt, mintha kudarcba fulladt volna.
  A csoport másik négy tagja is tisztában volt ezzel a gyengeségével. Várakozóan tekintettek rá.
  Ha eddig síri csend honolt a műtőben, akkor most olyan volt a helyiség, mint a csillagok közötti légüres tér, ahol Isten - ha létezik - ítélezik az Ő gyámoltalan teremtményei felett.
  Jonas pontosan tisztában volt azzal, hogy múlnak az értékes másodpercek. A páciens még két perce sem volt a műtőben. De két perc akár mindent megváltoztathat."

"A halál csak egy közönséges, patológiás állapot, emlékeztette magát Jonas. S a patológiás állapotok rendszerint visszafordíthatók."

"A halottakat nem érdekli az erkölcs. Egy halott ember nem igényel kedvességet. Helga figyelmessége azt fejezte ki, hogy ő hisz abban, hogy ez a férfi egyszer újra az élők közé fog tartozni, az emberiség tagja lesz, s ezért ezentúl gyengéden kell bánni vele, s nemcsak úgy, mint az újraélesztés érdekes és nagy erőpróbát jelentő alanyával."

"Kihívó tekintettel nézett fel a csillagokra, melyek a kelet felé haladó, egyre vastagodó felhők mögül ragyogtak elő. Hitte, hogy az univerzum a halál országa, ahol az élet számít természetellenesnek és borzalmasnak, hiszen a világegyetem számtalan, terméketlen, sivár bolygóval teli hely, amely nem Isten teremtő erejének a testamentuma, hanem az ő meddő képzeletéé, és mindez a sötétség erőinek dicsőségét hirdeti, amelyek felsorakoztak ellene. A világegyetemben egymás mellett létező két valóság - élet és halál - közül az élet volt a kisebb és kevésbé lényeges. Az élet országának polgáraként az ember életét behatárolják az évek, hónapok, hetek, napok, órák. De a halál birodalmában minden ember halhatatlan. Ő a határmezsgyén élt.
  Gyűlölte az élők világát, amelybe beleszületett. Megvetette azt a színlelést, ami az élethez ragaszkodók erkölcseit és szokásait körülvette. Az emberi érintkezésekben jelenlévő képmutatás, mikor mások előtt mindenki az önzetlenséget hirdeti, de valójában az önzés dominál, szórakoztatta, s egyúttal undorította őt. Úgy látta, hogy miközben az emberek szívességet tesznek egymásnak, fél szemmel már azt nézik, hogyan kaphatnának viszonzást.
  Leginkább azokra nézett lekicsinylően - és néha haraggal eltelve - akik a szeretetről prédikáltak, s azt állították, hogy ők ilyesmit éreznek. Ő tudta, hogy a szeretet olyan, mint a többi emelkedett zagyvaság, amelyekről a család, a tanárok és a papok locsognak.
  Csalás, egy módja annak, hogy másokat irányítsanak. Egy trükk.
  Ennél jóval többre becsülte a halottak világának sötét és különös antiéletét, amelyhez igazából tartozott, de ahová még nem tudott visszatérni. Az ő igazi helye az elkárhozottak között volt."

"Minél tovább nézte a felhők közül előbukkanó csillagokat, annál fényesebbnek tűntek. Hirtelen úgy érezte, mintha tűket szurkálnának a szemébe. Könnyek homályosították el a látását, s le kellett hajtania a fejét. Az élők világa még éjszaka is túl fényes volt a hozzá hasonlók számára. Nem volt szüksége fényre ahhoz, hogy lásson. A látása alkalmazkodott a halál, a pokol katakombáinak tökéletes sötétségéhez. A fény nem csupán felesleges volt a szemének; kellemetlen volt, s ő egyenesen irtózott tőle."
  

  
  "A felhők szétváltak, s láthatóvá lett a hold lámpása. Összerezzent. Rejtekhelyének omladozó építményei mindenfelé határozott és furcsa árnyékokat vetettek a holdfényben. Bőrdzsekije egyik belsőzsebéből elővette a napszemüvegét, és az orrára illesztette. Így már jobb volt.
  Egy pillanatig tétovázott, hogy mit kezdjen az éjszaka hátralévő részével. Valójában két választása volt: vagy a halottakkal, vagy az élőkkel tölti a hajnalig még fennmaradó pár órát. A döntés most még könnyebb volt, mint máskor. Hangulatához sokkal jobban illett a halál.
  Kilépett a holdárnyékból, mely leginkább egy óriási, félrebillent, törött kerékhez hasonlított. A roskadozó építmény felé indult, ahol a halottak pihentek. A gyűjteménye."
  

  
  "Az élők világa, gondolta, tele van csalással. A békés felszín alatt visszataszító gépezetek végzik csikorogva titkos feladatukat."


  
  "Kissé hátradőlt, hogy megőrizze az egyensúlyát, ahogy haladt lefelé a lejtőn az elhagyatott elvarázsolt kastély belseje felé. Nem félt attól, ami odalent rá várhat. Többé semmi nem tudta megrémíteni őt. Elvégre kegyetlenebb és gonoszabb volt bárminél, amivel a világ ráijeszthetett volna.
  Félúton tartott a lejtőn a kiszáradt tómeder felé, mikor megérezte a halál szagát, melyet a hideg, száraz levegő áramlatai sodortak felé."
  

  
 " A halál ellen küzdöttek, amely ügyes, hatalmas, és könyörtelen ellenfél. Jonas számára a halál nem csupán egy patológiás állapot volt, nem csupán minden élőlény kikerülhetetlen végzete, hanem valójában egy létező, amely itt jár közöttünk a földön, nem úgy, mint a mesék csontvázszerű alakja, mely csuklyája árnyékába rejti visszataszító ábrázatát, nem, a halál igazi valójában itt jár köztünk. Halál, nagy H-val."

  "Kinézett az ablakon, a kikötőre. Az öntömjénezés százezer és millió dolláros emlékművei ott imbolyogtak egymás mellett a hullámzó vízen. A sötét égbolt egy másik tenger volt odafent, ugyanolyan hideg és kegyetlen, mint a lenti. Az eső becsíkozta a levegőt, mintha milliónyi szürke és ezüst cérnaszál lenne, amivel a természet megpróbálná összeölteni az óceánt az égiekkel, hogy ezáltal kitörlődjön az a szűk tér a kettő között, ahol az élet lehetséges volt."

  

  "Vassago újra az ablakhoz fordult, de ezúttal nem a kikötőt bámulta, hanem a saját tükörképét az üvegen. A bágyadt világítás nem adott megfelelő fényt ahhoz, hogy részletes képet kapjon. Ebben a homályos tükörben a napszemüveg nem mutatott jól. Úgy tűnt, két ásító szemgödör tátong az arcában, mint azoknak a csupasz koponyáknak. Ez az érzékcsalódás megelégedéssel töltötte el."

  

  "A szükség még mindig ott bizsergett benne. A gyilkolás és az alkotás vágyának szorítása. Ádáz forróságot érzett a beleiben, aminek semmi köze nem volt a rumhoz, mellében könyörtelen feszültség tombolt, mintha a szíve valami felhúzható mechanizmus lett volna, melynek rugóját a tűréshatárig feszítették."
 
  

  "Az immunológia jelen elmélete tekintélyes súlyt helyez a pozitív magatartás fontosságára, s úgy tekint például a nevetésre és a bizakodásra, mint fegyverekre, melyeket sikerrel lehet bevetni az életet fenyegető betegségekkel vívott csatában."

"Amellett, hogy néha szabadszájú vagyok, még azt kell tudnotok rólam, hogy nagyon ügyetlen vagyok. Long John Silverként körbebicegve a házban - az jó könyv volt - valószínűleg minden értékes dolgot össze fogok törni. Persze sohasem akarattal. Ez csak a mindennapos rombolás lesz. Van türelmetek ehhez? Utálnám, ha értelmetlenül kikapnék és bezárnátok a padlásszobába, csak azért, mert szegény rokkant kislány lévén nem mindig tudom kontrollálni magam. Ez a láb nem olyan rossz, ezt komolyan mondom, és ha sokat gyakorolok, azt hiszem, még jobb lesz, de nincs benne túl sok erő és nem is nagyon érzek vele semmit. - Azzal felemelte deformált jobb kezét és olyan erővel csapott rá saját jobb lábára, hogy halálra rémisztette Gujiliót, aki éppen egy pohár gyömbérszörpöt próbált átnyújtani a lányt megbabonázva bámuló fiatalabb papnak. Regina újra ráütött a lábára, s most Hatch is összerezzent. - Látjátok? Halott hús. S ha már itt tartunk, elég válogatós vagyok. A gyomrom egyszerűen nem fogadja be a holt húst. Persze nem úgy értem, hogy élő állatokat eszem. Hanem úgy, hogy vegetáriánus vagyok, ami megnehezíti a dolgotokat, még akkor is, ha nem bánjátok, hogy nem vagyok egy zabálnivaló kis csecsemő, akit olyan helyesen fel lehet öltöztetni. Egyetlen erényem, hogy nagyon okos vagyok, gyakorlatilag egy zseni. De még ez is kellemetlen lehet. Okosabb vagyok, mint a többi tízéves, vagyis nem igazán viselkedek úgy, mint egy gyerek...
  - Most éppen úgy viselkedsz - vágott közbe Immaculata nővér, s nagyon elégedettnek látszott, hogy ily szellemesen replikázott.
  De Regina nem törődött vele:
  ...ti pedig végül is, egy gyereket akartok, egy aranyos, tudatlan kiskopaszt, akit meg lehet mutatni a világnak, akin jókat lehet derülni, mikor felfedezi dolgokat és fejlődik, én meg ezen már túl vagyok. Mármint a fejlődésen. A tévé is halálra untat, ami azt jelenti, hogy nem lennék képes leülni esténként a vidám család körében a tévé elé, és allergiás vagyok a macskákra, és elég önfejű is vagyok, amit sok ember dühítőnek talál egy tízéves lány esetében. - Belekortyolt a Pepsijébe és rájuk mosolygott. - Azt hiszem, ezzel elég sokat elárultam."
  

  "Meleg, de nem forró késő áprilisi idő volt, s így napnyugtához közeledve olyan kék volt az égbolt, mintha az elektromos foszforeszkálását Maxfield Parrish festményeiről kölcsönözte volna.
  Csendes öröm hullámzott keresztül Lindsey-n, ahogy hét hete szinte minden nap. Csupán az életkedv megnyilvánulása volt ez, amely megvan minden gyerekben, de amit a legtöbb felnőtt elveszít a növekedés során. Ő is elveszítette, anélkül, hogy észrevette volna. A halállal kell találkozni ahhoz, hogy az emberbe visszatérjen a fiatalságra jellemző életöröm."
  

  "A Harrison régiségbolt Laguna Beach déli végén helyezkedett el, a parti út mentén. Elegáns, kétszintes, Art Deco stílusú épületben kapott helyet, mely érdekes kontrasztot alkotott a hatalmas kirakatokban kiállított tizennyolcadik és tizenkilencedik századi régiségekkel."
  
 
  
  "Odakint leszállt az est. Egy nagy, fekete függöny, amely minden fényes nap végén megmutatja a világnak, hogy milyen is a halál.
  Vassago pontosan érezte ezt. Felöltözött és elhagyta a rejtekhelyét."
  
 
  
  "A köd magával hozva a halál nyirkosságát, megérkezett a tenger felől. A pálmafák és a telefonpóznák úgy tűntek el, mintha felolvadtak volna a ködben, az utcai lámpák pedig a kísértethajók lámpásainak sápadt fényeire emlékeztettek."
  
 
  
  "Dél felé száguldottak az autópályán. A reflektorok szinte átfúrták a fehér ködöt, amely elrejtette a világot, s olyan érzés volt benne haladni, mintha lehetővé vált volna tetszés szerinti tájképet vagy jövőt kiagyalni. Akármit elképzelhettek, az megtestesülhetett a ködből és anyagot öltve megjelenhetett körülöttük."
  
 
  
"Nyugat felől egy kis szellő érkezett, és a köd már nem gomolygott olyan lustán keresztül az éjszakán. Úgy tajtékzott át az országúton, mint valami hatalmas tűz keltette füstvihar, mintha egész városok felégtek volna és most a parázsló, üszkös romok között haladnának."
  

  
  "Az a ködréteg, ami az éjszaka folyamán gomolygott a szárazföld belseje felé a tenger felől, mostanra teljesen feloszlott. A fák megmozdultak a tavaszi szellő hatására, s a madarak szédítő ívpályákon szárnyaltak a felhőtlen, valószínűtlenül kék ég háttere előtt. Nem olyan napnak látszott, amikor bárkinek is oka lenne a halálra gondolni."
  

  
 " Mikor Regina beköltözött Harrisonék házába, szinte azt hitte, meghalt, és a mennyországba került, bár itt saját fürdőszobája volt, és azt azért nem képzelte, hogy a mennyországban is ez a helyzet, mert ott az embernek nincs is szüksége fürdőszobára. Ott a földi létezés összes gondja-baja eltűnik. A mennyországban az embernek még teste sincsen; valószínűleg csak mint mentális energia létezik, amit valahogy úgy kell elképzelni, mint egy aranyszínű gázzal megtöltött léggömböt, amely ide-oda úszik az angyalok között, és Istent dicsőítő himnuszokat énekel."
  

  
  "Meglehet - töprengett - hogy Isten megpróbálta megteremteni a szeretet világát, de kudarcot vallott, erre azt parancsolta az Ő teremtményeinek, hogy színleljék mindazt, amit Ő képtelen volt beléjük ültetni. Aztán egy nyári éjjelen, mikor tizenkét éves volt, végül megértette, ahhoz, hogy szabad legyen, teljesen szabad, a józan ész felett kell cselekednie, az emberiség gyülevész hadától különbözően kell élnie, s az egyetlen dolog ami számít, az a saját élvezete. Késznek kell lennie hatalmat gyakorolni másokon, amelyet ama előny által birtokol, hogy felismerte a "világ valódi természetét."
  

  
  "Akkoriban, mielőtt még meghalt és visszajött volna a halálból, és Vassago, a démonfejedelem nevét választotta volna magának, a Jeremy névre hallgatott. A legjobb barátja Tod Ledderbeck volt, Dr. Sam Ledderbeck, egy nőgyógyász fia, akit Jeremy, ha bosszantani akarta Todot, csak "hasíték-kuruzslónak" hívott.
  Annak a kora júniusi napnak a délelőttjén Mrs. Ledderbeck elvitte Jeremyt és Todot a Fantasy World-be, ebbe a fényűző vidámparkba, amely még Disneyland-et is versenyre késztette. A hegyekben építették meg, néhány mérföldre keletre San Juan Capistranótól, de valahogy kiesett az útból - éppen úgy, ahogy Disneyland is a semmi közepére épült, mikor felépítették."
  

  
  "Az élet jó játékosai soha nem ismerik el, hogy tudják, ez csak játék. Ha hagyod, hogy a többiek lássák, téged nem érdekelnek a szabályok, nem fognak hagyni játszani. Mehetsz egyenesen a börtönbe, s többé nem szórakozhatsz."
  

  
  "Az ágyban fekve a sötétben Hatch úgy érezte, hogy a világ szétporlad körülötte. Csak a hamvak maradnak neki.
  Boldogságát - melyet Lindsey és Regina személyesített meg - még a kezében tartotta. Vagy az is csak illúzió? S ők is elérhetetlenül messze kerültek tőle?
  Azt kívánta, bárcsak rendelkezne olyan ösztönös éleslátással, aminek a segítségével megérthetné ezeket a látszólag természetfeletti eseményeket. Hiszen amíg nem érti az életébe betolakodó gonosz természetét, addig nem tud harcolni ellene.
  Dr. Nyebern hangja szólalt meg halkan az agyában:
  Hiszek abban, hogy a gonosz egy nagyon is valóságos erő, mely elvált tőlünk, és jelen van a világban."

 " Öt évvel ezelőtt vette a fegyvereket, röviddel azután, hogy Jimmy rákját halálosnak diagnosztizálták. Hirtelen aggódni kezdett a bűnözés emelkedése miatt, bár a bűnözés sosem volt - akkor sem - különösen magas Orange megyének abban a részében. Lindsey tudta, de sosem mondta ki, hogy Hatch nem a tolvajoktól fél, hanem a betegségtől, mely éppen elrabolja tőle a fiát; és mivel semmi esélye nem volt arra, hogy a rák ellen harcoljon, tudat alatt egy olyan ellenséget keresett magának, akit egy pisztollyal is el tud intézni."
  

  
  "A reggeli nap sugarai ezüst selyemszálakként csillantak meg a hullámokon, mintha a tenger egy hatalmas, fodrozódó, kék-szürke szövet lett volna, melyet átszőttek a fémszerű szálak."
  

  
  "Egy jacht haladt dél felé a part mentén. Hatalmas, fehér madarak köröztek az égen a hajó mögött, s olykor lecsaptak a vízre. Békés látvány volt. Persze nem a halak szempontjából."
  

  
  "Hatch még mindig a kezében tartotta a feszületet. Lindsey még a szeme sarkából is látta, hogy a férfi ujjai szüntelenül simogatják a kemény somfa kereszten szenvedő alakot. Úgy tűnt, Hatch befelé figyel.
  Lindsey ráeszmélt, hogy az élet olyan szürreálissá vált, mint akármelyik festménye. A természetfeletti események együtt jártak az ismerős, valóságos világ történéseivel. Egymáshoz nem illő elemek töltötték meg a kompozíciót: feszületek és fegyverek, pszichikus víziók és elemlámpák."
  

  "A kivégzésére várva Thomas Nicene papírra vetette vízióit a pokolról, amit az idő alatt tapasztalt meg, míg az élet szélén táncolt, mielőtt az orvosok megtagadták tőle az örökkévalóságot.
  Írásait kicsempészték a börtönből hívőtársainak, akik kinyomtatták és terjesztették azt. Nicene könyve tele volt erős, meggyőző képekkel a sötét és hideg világról, tehát nem a klasszikus pokolkép hőségéről, hanem a roppant űr birodalmáról, a borzongató üresség országáról. Átpillantva a halál ajtaján és azon túl a pokol kapuján, Thomas titáni erők munkálkodását látta titokzatos építményeken. Kolosszális méretű és erejű démonok rótták útjukat az éjszakai ködben, keresztül a fénytelen kontinenseken, valami ismeretlen küldetéseket teljesítve, mindegyikük feketében, hosszú, ujjatlan köpönyegben, fejükön fényes, fekete sisak, kiszélesedő peremmel. Látta a fekete tengereket, amint a sötét partokat mossák csillagtalan égbolt alatt, s ettől az egész egy földalatti világ benyomását keltette. Hatalmas hajók, ablakok nélkül, titokzatosan haladtak a komor hullámokon óriási motorok által hajtva, melyeknek olyan hangja volt, mint a sokaság gyötrődő sikolyai."
  
 
  
  "Hibázott Isten, mikor egyszülött fiát férfinak teremtette? Lehetett volna Krisztus nő is? Nem a nők voltak azok, akik a legtöbbet szenvedtek, és ezért a legjobbak lehettek, mint az önfeláldozás, a kedvesség és a felsőbbrendűség szimbólumai? Isten különleges érzékenységgel ruházta fel a nőket, a megértés és a gyengédség képességével, a gondoskodás és a dajkálás képességével - aztán betaszította őket a kegyetlen erőszak világába, amelyben ezek a képességek könnyű célponttá tették őket a lealjasult és könyörtelen férfiak számára.
  Elég borzalom volt ebben az igazságban, de Hatch számára nagyobb félelmet jelentett annak a felfedezése, hogy egy Jeremy Nyebern-hez hasonló őrült ilyen összetett éleslátással rendelkezett. Ha az univerzum racionális hely lenne, akkor egy őrült nem értene belőle egy fikarcnyit sem."
  

  
  "A sötétség olyan mély volt, mint az éjszaka. Az elemlámpák fénye csak keresztülfúródni tudott rajta. Olyan volt, mint a szirup, mely körülhömpölyögte azt a vékonyka sávot, amit a fénycsóvák alkottak."

"Jól ismert az az apokrif történet, mely arról szól, hogy három vak ember egy elefántot vizsgálgat. Az első csak az elefánt ormányát érzi, s ezért magabiztosan azt állítja, hogy az állat egy kígyószerű teremtmény. A második vak ember csak az elefánt füleit érzi, és úgy írja le, mint egy madarat, amely roppant magasságokba képes szárnyalni. A harmadik vak ember csak a rojtos, legyeket hajkurászó farkat érzi, s úgy festi le az elefántot, amely furcsamód leginkább egy palackmosó keféhez hasonlít. Így van ez minden tapasztalattal, amit az emberek megosztanak. Minden résztvevő különböző módon érzékeli azt, és különböznek a tanulságok is, amelyeket levonnak belőle."
 

  
  "Az elhagyott vidámparkban történt események utáni években Jonas Nyebern elvesztette érdeklődését az újraélesztés tudománya iránt. Mások vették át a munkáját, és nagyon jól csinálták.
  Eladta a két, még nem teljes, vallásos képekből álló gyűjteményét, és a pénzt értékpapírokba fektette, amelyek a lehető legmagasabb hozadékot ígérték. Bár egy ideig még tovább praktizált, mint szívsebész, már nem sokáig talált örömet a munkájában. Végül fiatalon ment nyugdíjba, és új karrier után nézett, amelyben élete utolsó évtizedei alatt kedvét lelhette.
  Nem hitt többé abban, hogy a gonosz egy önmagában álló erő, ami közöttünk járkál a világban. Sokkal inkább úgy gondolta, hogy az emberiség maga a gonosz forrása, s ez elegendő ahhoz, hogy megmagyarázzunk mindent, ami a világban rossz. Másfelől pedig, az emberiség jelenti önmaga számára az üdvözülés egyedüli útját.
  Állatorvos lett belőle. Minden páciense megérdemelte a gondoskodást.
  Sose nősült meg újra.
  Nem volt boldog vagy boldogtalan. Élt."
  
 
  
 "Regina pár napig még ott maradt, belül, saját szobájába zárkózva, s mikor végül előjött, már nem ugyanaz a kislány volt. De végül is, senki nem marad ugyanolyan, ahogy telik az idő. Ezt úgy hívják, felnőtté válás.
  Apának és anyának szólította őket, mert így akarta, s nap nap után annyi örömöt adott nekik, amennyit ők nyújtottak neki. Tovább folytatta az írást. Tizennégy éves korában megnyert egy tinédzserek számára kiírt országos pályázatot. A díj egy elég szép óra volt és egy ötszáz dolláros csekk. A pénz egy részén előfizetett a Publishers Weekly-re és megvette William Makepeace Thackeray összes műveit. Már nem nagyon érdekelte a sci-fi műfaja, az űrből érkezett intelligens disznókról szóló történetek, mert rájött, hogy maga körül, a kaliforniaiak között sokkal érdekesebb karakterekkel találkozhat.
  Istennel nem beszélgetett. Gyerekesnek tűnt csevegni Vele. Emellett már nem is volt szüksége az Ő állandó figyelmére. Egy ideig azt gondolta, hogy Isten eltűnt, vagy nem is létezett soha, de ráébredt, hogy ez badarság. Hiszen állandóan ráhunyorgott a virágokból, szerenádot adott neki a madarak énekében, rámosolygott egy kismacska bolyhos képével, megcirógatta az enyhe, nyári szellővel. Egy könyvben talált egy idézetet Dave Tyson Gentry-től, amit nagyon találónak érzett: "Az igaz barátság az, mikor két ember között a hallgatás nem kényelmetlen." Nos, ki az ember legjobb barátja, ha nem Isten, és a legfontosabb dolog, amit egymásnak mondanunk kell, azt mindketten tudjuk."
  

  
"Lindsey kevesebb változással vészelte át az eseményeket, mint ahogy arra számított. Hatch-et ugyanúgy szerette, mint eddig. Továbbra is szenvedélyesen festett, és továbbra is elégedetlen volt a munkáival.
  Egy dolog volt, amitől mindig összerezzent, mikor valaki azt mondta körülötte, hogy a "legrosszabbon már túl vagyunk". Tudta, hogy a legrosszabb soha nincs mögöttünk.
  Ami Istent illeti - nos, ő nem rágódott a kérdésen. Regina katolikus szellemben nőtt fel, s együtt jártak misére minden héten, mert ez része volt az ígéretnek, amit az adoptáláskor a St. Thomas árvaháznak tettek. De ezt sohasem kizárólag kötelességtudatból tette. Rájött, hogy az egyház jót tesz Reginával. Lindsey egyszer azt mondta, hogy az imák mindig megválaszolatlanok maradnak, s hogy az élők csak azért élnek, hogy meghaljanak. Reginának köszönhette, hogy túlhaladta ezt az álláspontot."
  

  
 "Hatch továbbra is sikeresen tevékenykedett a régiségbizniszben. Élete szinte teljesen úgy átalakult, ahogy azt remélte. Mint balesete előtt, újra alkalmazkodó fickó lett belőle. Soha nem gurult dühbe. S már nem is maradt benne harag, amit vissza kellett volna fojtania.
  Időről időre bevonult a dolgozószobába, és elővett két tárgyat az íróasztal fiókjából. Az egyik az Arts American megpörkölődött példánya volt. A másik egy papírszelet, melyet a könyvtárból hozott haza egy nap, miután végzett egy kis kutatást. Két név volt a papírra írva. "Vassago - a mitológia szerint egyike a pokol tizenkét koronás hercegének." Alatta a másik név, melyről azt állította a végső pillanatban, hogy a sajátja: "Uriel - a mitológia szerint az egyik arkangyal, aki Isten személyes kísérőjeként szolgál."
  Hatch ilyenkor sokáig bámulta a papírfecnit, gondosan fontolgatta a leírtakat, s nem jutott szilárd következtetésekre. Bár azt sejtette, hogy ha az ember nyolcvan percre meghal, és úgy jön vissza, hogy nincs emléke a túlvilágról, az talán azért van, mert nyolcvan perc alatt többet látott egy alagútnál, melynek fény ragyog a végén."