"Harmincévnyi rendőri munka után Barnes már nem hitte, hogy képes bármin is megdöbbenni vagy megrémülni. És most mégis, egyetlen éjszaka alatt már nem először lepődött meg valamin, és szíve is erősebben vert a félelemtől.
  A fákkal szegélyezett utat legalább olyan jól ismerte, mint saját arcvonásait. Ám ezen az estén, a szakadó esőben még az ismerős dolgok is vészjóslónak tűntek. Az autó kerekei surrogtak a síkos aszfalton, az ablaktörlők hátborzongató egyhangúsággal nyikorogtak a szélvédőn.
  A Barnes mellett ülő nő feldúlt volt, de puszta jelenléte is felkavarta a járőrautó megszokott atmoszféráját. A nyirkos levegő tisztábbá vált, amikor transzba esett, és a rendőr biztos volt benne, hogy nem csak képzelete játszik vele. A vihar és az autó hangjait elnyomta a szellemek moraja. Leírhatatlan energiát érzett kisugározni a nőből. Gyakorlatias ember volt, és a legkevésbé sem tartotta magát babonásnak, de nem tagadhatta meg saját, nagyon is egyértelmű érzéseit."
  

  
  
"Szépen karbantartott, többnyire kaliforniai spanyol stílusban épült, harmincéves, díszvakolatos házak és bungalók szegélyezték mindkét oldalról az utat. Sárga fények halvány sugarai látszottak a sötétítőfüggönyök mögül, amelyekkel a decemberi fagyos hideget akarták kirekeszteni. Ez az út jóval sötétebb volt, mint ahonnan bekanyarodtak. Csak a sarkokon égett egy-egy nátriumlámpa, és lilásfekete esőtócsák sötétlettek a köztük elnyúló, hosszú útszakaszokon."
  

  
  "A nő olyan hangot hallatott, mint egy hosszú ideje fűrészfogas csapdában vergődő állat. Nem fájdalommal teli hang volt ez, hanem szinte alig hallható nyüszítés. Azt jelentette: "Még mindig fáj, de már nincs erőm küzdeni."
  

  
  "Úgy tűnt, a nő a végkimerültség határán volt, ahogy felhasználta minden erejét a gyilkos megtalálásához."
  

  
  
  "Az idő megszűnt Goldman számára. Minden másodperc a százszorosára nőtt. A pillanat kitágult, mint egy szappanbuborék, beszippantotta őt, és így elzárta a világ azon részétől, ahol az idő a megszokott ütemében haladt."
  

  
  "Hallotta, ahogy Henderson és Oberlander ismét vitatkoznak. Hihetetlennek tűnt, hogy csak egy szobányi távolságra vannak tőle. Beszédük furcsán hangzott, mintha hetvennyolcas fordulatszámon rögzítették volna vitájukat, és negyvenötösön játszották volna vissza."
  

  
  "Alan hangja olyan vonzó volt és meggyőző, mint egy színészé. Hangulatot és drámát tudott teremteni a hangjával. Óvatosan alkalmazta ezt az adottságát, hogy megnyerje Mary együttérzését, és arra késztesse, hogy férjére tudatalatti, de annál alattomosabb viszolygással tekintsen.
  Max tudta, hogy értelmesebb az átlagnál, de azzal is tisztában volt, hogy Alan intellektuálisan felette áll. Nem csak a hangja tette Alant győztessé a vitáik során. Okos elme is társult a bársonyos hanghoz.
  És vonzerő.
  Akármikor szüksége volt rá, Alanből áradt a kellem.
  Szeretném szorosan feltekerni, mint egy üres fogkrémes tubust, gondolta magában Max. Kipréselni belőle az összes negédességet, és megnézni, van-e mögötte valóság."
  

  
  "Max átnyúlt az asztalon, és megfogta Mary kezét.
  - Emlékszel az első beszélgetésünkre?
  - Hogy felejthetném el? Azt gondoltam, hogy hátborzongató vagy.
  Azon az estén, mikor találkoztak, Max szokatlanul félénk volt. Ugyanazon a partin voltak meghívott vendégek. Max könnyed és magabiztos volt mindenkivel, kivéve vele. Közeledése olyan esetlen volt, hogy Mary sajnálni kezdte. Azzal a tipikus "elemezd magad" partijátékkal próbálkozott.
  Mary mosolygott a visszaemlékezéstől.
  - Megkérdezted, hogy milyen gép lennék. Fura.
  - Az előtted lévő nő azt válaszolta, hogy Rolls Royce lenne, és mindenféle jó helyekre járna. Te viszont azt mondtad, hogy orvosi műszer lennél, ami életeket ment.
  - Ez jó válasz volt?
  - Akkor - válaszolta Max - hazugságnak hangzott. De most már tudom, ki vagy te valójában, és azt is, hogy akkor komolyan beszéltél.
  - És ki vagyok én?
  - Olyan ember, aki mindig megkérdezi, hogy kiért harangoznak - és mindig vödröket sír tele, még a legkevésbé szomorú filmeken is.
  Mary belekortyolt a borba.
  - Azon az estén én rögtön visszakérdeztem, hogy te milyen gép lennél. Emlékszel?
  Max bólintott. Félretolta a szendvicsét, és a borospohárért nyúlt.
  - Azt mondtam, hogy egy társkereső számítógép lennék, mert akkor össze tudnálak boronálni téged magammal.
  Mary kislányosan nevetett.
  - Tetszett ez a válasz akkor is, és tetszik most is. Meglepődtem, hogy a nagy, nyers külső, romantikus belsőt takar.
  Max keresztülhajolt az asztalon, és halkan suttogott:
  - Tudod, milyen gép lennék ma este?
  A bár sarkában álló, színesen világító zenegépre mutatott.
  - Az a zenegép. És nem törődve azzal, hogy milyen gombokat nyomnak meg az emberek, csak szerelmes dalokat énekelnék neked.
  - Ó, Max, ez már túl giccses.
  - De tetszik neked.
  - Imádom. Végül is én vagyok az a hölgy, aki még a kevésbé szomorú filmeken is vödröket sír tele."
  

  
  "Ameddig valaki be nem bizonyítja minden kétséget kizáróan, hogy minden lelki és természetfölötti jelenség csak beugratás (ami soha nem fog megtörténni), Mary ugyanannyira hinni fog a természetellenes, természetfölötti és irracionális dolgokban, mint amennyire a dogmatikusabb emberek az egyetlen igaznak és természetesnek vélt világban."
  
 
  
  "Max olyan dolgokat mondott, amivel Mary is tisztában volt; úgy próbálta megnyugtatni, mint az édesapa a rémült kislányát, akinek azt magyarázza, hogy a szellem, amiket a sötét szobában látott, csupán szellő lengette függöny, amit a lámpa fényében a kislány is láthatott.
  Igazából nem is számított, mit mond Max. Csupán az, hogy beszélt hozzá, és a közelében lehetett, megnyugtatta Maryt."

"Mielőtt elhagyták a várost, Mary és Max megálltak egy háztartási gépeket áruló üzletnél, és vettek egy tűzhelyet meg egy mikrohullámú-sütőt Dan Goldman-nek.
  Később Venturánál letértek az autópályáról, hogy kedvelt éttermükben ebédeljenek. Salátát, manicottit és egy üveg Cabernet Sauvignont rendeltek Robert Mondavi borospincéjéből.
  Az asztaluktól látszott az óceán. A palaszürke víz olyan volt, mint egy tükör, amelyen a háborgó égbolt képe tükröződik. Hatalmas hullámok kergették egymást gyors egymásutánban. Néhány sirály repkedett a partvonal közelében."
  

  
  "Az ablakon túl továbbra is vastag, fodros felhők közeledtek az égen az óceán felől.
  A kávéját kortyolgatva Mary megkérdezte:
  - Mit gondolsz az örökbefogadásról?
  Max tettetett szomorúsággal megrázta a fejét:
  - Túl öregek vagyunk már ahhoz, hogy szülőket találjunk. Ki akarna olyan idős gyereket, mint mi?"
  

  
  "A szoba fülledt volt. A levegő áporodott és rossz szagú. Mary felállt, és kinyitotta az ablakot.
  Mary leült az ablakkal szemben.
  Üresnek érezte magát, könnyűnek. El tudta volna képzelni, hogy a szellő felkapja őt, amilyen könnyű. A hívatlan látomások rengeteg energiáját elvették. Nem lenne képes még sok ilyet kibírni, főleg nem egy egész életen át.
  Hamarosan - gondolta magában - nem lesz szükségem tornádóra, mint Dorothynak. Engem egy kis szellő elrepít Ózhoz."
  

  
  "Dr. Cauvel irodájának legfigyelemreméltóbb része a több száz darabból álló üvegkutya gyűjtemény volt, amelyek üveg- és króm polcokon sorakoztak az íróasztala mellett. A "falka" egyik tagja sem volt egy ökölnél nagyobb. Voltak kék kutyák, pirosak, barnák, átlátszóak, tejfehérek, feketék, narancssárgák és sárgák, lilák és zöldek, csikosak, pöttyösek, üregesek és tömör üvegből készültek. Néhány közülük feküdt, mások ültek, álltak, pacsit adtak vagy futottak. Volt köztük basset hound, agár, spániel, németjuhász, pincsi és terrierek, bernáthegyik, valamint egy tucat más fajta. Volt egy szuka alomnyi üveg kölyökkel, amelyek egy mulatságos kutyatársaság mellett álltak, tagjai üveg hangszereken játszottak: furulyán, dobon és cintányéron. Számos érdekes figura is helyet foglalt a néma állatkertben: vicsorgó ördögebek és villásnyelvű, kutyaarcú démonok.
  Az orvos megjelenésének középpontjában is az üveg állt. Vastag szemüveget viselt, mögötte a szemei abnormálisan nagynak tűntek. Alacsony, atlétikus férfi volt, aki mániákusan vigyázott a kondíciójára. Szemüvegét állandóan tisztogatta."
  

  
  "A férfi elővette a revolvert a zsebéből. Jó érzés volt megfogni. Mintha az igazságot tartaná a kezében."
  

  
  "Az orvos abbahagyta a szemüvege tisztogatását, visszahelyezte az orrára, és a lencséken át hatalmasnak tűnő szemével tanulmányozta Maryt."

  

  "Az orvos mérgesen nézett rá. Napbarnított arcát ráncok barázdálták, akárha kardpenge nyomai lennének. Egy ambiciózus portréfestő ezzel az arckifejezéssel festhette volna le, mert így vadnak látszott, ugyanakkor mégis megbízhatónak."
  
 
  
  "Mary gyerekkora óta úgy érezte, hogy a krízisek megoldásában segít a probléma leírása. Ha maga előtt látta néhány szóban összegezve a gondjait, valóságosabbnak tűntek, és már nem látszottak megoldhatatlannak."
  

  
  "A léleknek nincs anyaga, de van ereje."
  
 
  
  "Együtt élni valamivel, és elfogadni valamit - két különböző dolog."
  
 
  
  "A nyugtató nem használt. Feszült volt és remegett. Mint a sekély vízben fátyolszerű ringó áramlatok, amelyek a vihar közeledtét jelzik, Mary aggódva vette tudomásul a láthatatlan erőket, amelyek tönkretehetik őt."
  
 
  
  "- A telekinézis az a képesség, amikor valaki tárgyakat tud mozgatni, vagy azokban változást elérni csupán elméjének erejével. Ez a jelenség leggyakrabban és legbiztosabban krízis idején jelentkezik, illetve erős stressz hatása alatt. Például autókat emeltek le sebesült emberekről, leégett vagy összeomlott épületek törmelékét haldoklókról."
  

  
  "- A telekinézist gyakran összetévesztik a kísértetek "munkájával", amelyek játékos és alkalmanként rosszindulatú szellemek. A kísértetek, mint asztrális lények léte vitatható és semmiképpen sem bizonyított. Meg kell jegyeznünk, hogy a házak többségében, ahol kísértetek jelentek meg, komoly személyiségzavarokkal küszködő emberek laktak, vagy olyan valaki, aki súlyos idegfeszültség hatása alatt állt. Könnyen belátható, hogy a sokszor kísérteteknek tulajdonított jelenség általában a tudatalatti telekinézis eredménye."
  

  
  "Mary elfordította a tekintetét, és a könyvébe mélyedt. Nem akarta újra kezdeni a veszekedést. Ellenkezőleg, csak azt akarta, hogy Max megszólaljon. Hallani akarta a hangját.
  Bár gyakran ő szította a veszekedést, soha nem volt képes kezdeményezni a kibékülést. Egyszerűen nem tudta megtenni az első lépést. Ezt a gesztust mindig a férfira hagyta. Tudta, hogy ez helytelen, de nem tudott megváltozni.
  Gyanította, hogy ezzel a tulajdonsággal az apja erőszakos halála óta van megátkozva. A szeretett férfi olyan hirtelen hagyta el őt, hogy néha még most is elesettnek érezte magát. Egész életében attól rettegett, hogy egy férfi előbb sétál ki az életéből, minthogy ő felkészülne a kapcsolat végére.
  És persze, soha nem akart gondolni a házassága végére; az örökre szólt. Éppen ezért, ha ő és Max veszekedtek, ha aggódott, hogy Max elhagyja őt, kényszerítette Maxet, hogy ő vegye kézbe a békepipát. Teszt volt ez, hogy kiderüljön, Max képes-e több büszkeséget feláldozni, mint ő; és ha megtette, azzal bebizonyította, hogy szereti őt, és hogy soha nem hagyná el, úgy, mint az apja."

"A szoba szürke volt. Szürkék a falak, a padló, az ablakpárkányt szürke por fedte. Egy sor szürke fémpolc volt az egyik falhoz rögzítve, a szemközti falon pedig számos polírozott, acélbevonatú beépített irattartó fiók sorakozott. A néhány bútor mindegyike acélból és szürke PVC-ből készült. A mennyezeti lámpák burája szintén szürke volt, és az elmosódott, fluoreszkáló megvilágítástól a helyszín olyan volt, akár egy Caravaggio festmény. A szobában egyedül a tisztára sikált porcelánmosdó és a ferdén álló boncasztal fénylett a polírozott, csillogó rozsdamentes acél felszerelésektől.
  A seriff marcona vonású férfi volt. Majdnem olyan magas, mint Max, de húsz kilóval könnyebb és kevésbé izmos. Mégsem tűnt erőtlennek. Kezei nagyok, csontosak, szinte hústalanok voltak, ujjai karomszerűen görbültek. Beesett válla, vékony nyaka volt, ádámcsutkája erősen kidomborodott. Sovány, napbarnított arcában ülő borostyánszín szemei fürkészők és idegesek. Ha összeráncolta a homlokát, tekintete baljóslatú volt, mosolya azonban könnyed és kedves. Ám nem mosolygott, amikor kihúzta a hat hatalmas fiók egyikét, és felemelte a leplet a holttest arcáról."
  

  
  "Mary arcát szárnyak simították, majd a nyakát, a vállát, a melleit, a hasát, le egészen a bokájáig, majd fel a vádliján és a belső combján.
  Mary elhatározta magát, hogy nem hagyja a félelmet eluralkodni magán. De homályosan arról is meg volt győződve, hogy ha továbbra is a szárnyakra gondol, azok felkapják és elrepítik az örök sötétség birodalmába. Nevetséges feltételezés."
  

  
  "A decemberi ég olyan volt, mint a hullaház: szürke. A gyorsan haladó felhők tükröződtek a Mercedes tiszta motorháztetőjén."
  

  
  "Az óceán felől fújó szél nem volt erősebb, mint napközben, csak egyre hidegebbé és zajosabbá vált az este közeledtével. Megrázta a rosszul illeszkedő zárakat, amelyek hangosan csörömpöltek. Belekapaszkodott a fájdalmasan nyikorgó garázsajtókba. Három faágat a ház falának préselt, felborított üres szemeteskukákat, megtekerte a törékeny pálmaleveleket, amelyek hangosan sziszegtek, és üres szódásflakonokat görgetett maga előtt az utcán."
  

  
  "Lou társaságában lenni, gondolta Mary, ugyanolyan megnyugtató, mint a válium. Max és a testvére, Alan után, Mary Lout szerette a legjobban, jobban, mint bármelyik férfit, akivel valaha találkozott. Lou intelligens volt, kedves és nagyvonalú. Továbbá ő volt a legcinikusabb ember, akit Mary valaha is ismert, de e cinizmus alázattal és rendkívüli humorérzékkel párosult.
  Mary aggódott Lou miatt, mert a férfi túl sokat ivott. De legalább tudott az alkoholizmusáról és szenvedély nélkül beszélt róla. Állította, hogy ha az ember megérti, mennyire feje tetejére állt a világ, ha látja, hogy milyen lehetne a paradicsom, és ha tudja, hogy soha nem lesz olyan, mert az emberek többsége reménytelen idióta - nos akkor az embernek mankóra van szüksége, hogy ép elmével élhesse az életet. Néhány embernek, mondta, a pénz vagy a drog a mankó, az övé a whisky volt.
  - Az anyámnak - mondta neki néha Mary, - szörnyű élete volt mint alkoholistának.
  - Az anyád - válaszolta mindig Lou -, olyan alkoholista volt, aki még azt sem tudta, hogyan kell rendesen tartani a konyakos poharat. Nincs rosszabb egy hanyag alkoholistánál, legfeljebb az önsajnáló alkoholista."
  

  "Lou zömök férfi volt, jó harminc centivel alacsonyabb Maxnél, sőt Mary is magasabb volt nála valamivel. Erős csontozatú, nyaka, válla, mellkasa és karjai izmosak. Fehér inget viselt felgyűrt ujjal, és így kilátszott szőrös alkarja.
  Arca azonban éles ellentétben állt testével. Vonásai oly finomak voltak, mint egy született arisztokratáé. Egyenes, barna haját hátrafésülte az arcából. Szemöldöke magasan ívelt, szemei barnák, mélyen ülők és érzékenyek voltak. Orra keskeny volt, orrlyukai aprók, ajkai pedig szinte pengevékonyak. Drótkeretes szemüveget viselt, ettől aztán úgy nézett ki, mint egy egyetemi professzor.
  - Whisky jéggel - szólt Lou, miközben felemelt egy magas falú poharat a dohányzóasztalról. - A harmadik pohár, amióta hazajöttem a munkából. Felkészülve arra, hogy a szél letépi az elektromos vezetéket, annyira fel akarok töltekezni energiával, hogy az esti olvasásomhoz már saját magam világítsak."
  

  
  "Lou ravaszul mosolygott.
  - Drágám! Tudhatnád, hogy nem minden rendőr látja el úgy a munkáját, ahogy az adófizetők szerint kellene. Néhány zsaru azt hiszi, hogy az egyetlen dolga az, hogy viselje a díszes, fasiszta egyenruháját, körbeautózzon néha a csillogó járőrautójában, hálapénzeket zsebeljen be, és nyugdíjba vonuljon az adófizetők pénzén húsz-harmincévnyi "szolgálat" után.
  - Cinikus vagy - mondta Mary.
  - Percy Ostermann figyelmeztetett, hogy Patmore nehéz eset - tette hozzá Max."

  
  "Mary a mosdó feletti tükörre pillantott, és látta, hogy bár a tükörben lévő kép megváltozott, még mindig nem egy igazi tükör volt, nem a fürdőszoba képét tükrözte. A sápadt szőke nő, és a férfi a henteskéssel eltűnt. A tükör fekete volt, kivéve az alját, ahol vér csurgott ki, keresztül a tükör keretén, le a padlóra és a mosdóba, mintha a tükrön túli világ nem állna másból, mint egy hatalmas vértócsából, amely éppen a tükör alsó széléig ér. A vércseppek egymás után vetették magukat a mélybe, le a mosdókagylóba, ahol pirosra színezték a fehér porcelánt."
  
 

  "Mary félelme depresszióvá változott, hatalmas hamutengerként nehezedett rá; ám a hamu alatt ott fészkelt a düh. Nem Maxre, Loura vagy magára volt dühös, hanem a sorsra. Ahogy erősödött a dühe, érezte azt is, hogy mindez értelmetlen, mert a sors ellen csak úgy tudunk védekezni, ha közömbösek maradunk."
  

  
  "Mary felpattant.
  - Úristen! Mennyire gyűlölöm azt, ahogy élnem kell. Gyűlölöm, hogy úgy kell végig néznem gyilkosságokat, hogy semmit sem tehetek a megakadályozásuk érdekében. Undorodom tőle, hogy ártatlan embereket kell látnom, és nem tudok nekik segíteni. Belefáradtam, hogy állandóan hullákat, megerőszakolt nőket, összevert gyerekeket, vértengert, késeket és fegyvereket kell látnom."
  

  
  "- Nem akarok távcső lenni, amiben láthatóvá válik más emberek szenvedése. Abban akarok segíteni, hogy megakadályozzuk ezeket a szenvedéseket, hogy megelőzzük őket."
  

  
" - Ha már arra kárhoztattam, hogy Isten mindenlátó szemével rendelkezem, akkor a fenébe is, legalább a hatalmával is kellene bírnom. Képesnek kellene lennem ennek segítségével a férfi után nyúlni, akit üldözünk, és elkapni. Kitépném a szívét, és addig szorongatnám, amíg minden gonoszság elszáll belőle. De nem vagyok Isten. Még csak egy tökéletes gép sem vagyok. Olyan vagyok, mint egy félig megcsinált rádióadó. Képes vagyok jeleket fogadni, de nem tudok közvetíteni. Hatni tudnak rám, de én nem tudok hatást gyakorolni másokra."
  

  
  "Később, a bejárati ajtónál, Lou így szólt:
  - Jó lenne, ha itt maradnátok ma estére.
  - Láttuk a vendégszobádat - mondta Max -, könyvek és újságok, de egy darab bútor nincs benne. Értékeljük az intellektusodat és a könyvtárad méretét, de nem szívesen aludnánk könyvespolcokon."

 "Meg kell, hogy védjen valaki a magánytól, mert attól rettegek. Rengeteg emberre van szükségem, akik szeretnek engem. Ha sok-sok ember fog szeretni, akkor nem tudnak majd mind egyszerre elhagyni engem."
  
 
  
  "- Meg kell bocsátanotok a rendőr úrnak - mondta Lou. - Azt hiszi, hogy a 'szintaxis' az a pénz, amit a templom gyűjt be a bűnbánóktól."
  

  
  "Mary kezébe vette a spirálfüzetet és a tollat, amely az éjjeliszekrényen hevert. A kis asztalhoz ment és leült. Azt akarta tenni, amit mindig, ha olyan problémája volt, amit senki nem tudott megoldani helyette: írni akart róla. Tucatnyi kérdést, minden hatodik-hetedik sorba egyet és válaszokat a köztük lévő üres helyre. Ez a procedúra mindig megnyugtatta. Természetesen nem csak nyugalomra vágyott. Válaszokat akart, és néha meg is kapta őket.
  Hosszú évek után azonban már nem tudta becsapni magát. Ismerni a megoldást, és lépéseket tenni a megvalósítására, két különböző dolog. Megvolt hozzá az esze, de nem volt hozzá ereje. Bár ezerszer végigcsinálta már ezt a tollas-jegyzetfüzetes műveletet, soha nem kapta meg tőle azt, amire a legjobban vágyott: hogy mások döntsenek helyette.
  Ezúttal máshogy lesz. Máshogy kell lennie. Érezte, hogy ha nem talál új erőt magában, már nem sokáig marad életben.
  Kinyitotta a jegyzetfüzetet, amit előző nap vett, de még nem használt, és egy írást pillantott meg az első, vonalas lapon.
  'Mary! Fuss az életedért!'
  Golyóstollal írták. Úgy látszott, mintha sietősen vetették volna papírra e szavakat. És bár ráismert a saját kézírására, nem emlékezett rá, hogy valaha ilyesmit írt volna."
  

  
  "A rendőr szavaitól elkeseredve, Lou így szólt:
  - John, nem fogok írni rólad. Nem áll szándékomban hülyét csinálni belőled a sajtóban. Fel kell fognod, hogy egy pszichopata gyilkos szaladgál szabadon a városunkban és...
  - Már megtörtént, hogy írtál rólam - mondta Patmore, még mindig mogorván.
  Lou kezdett felbőszülni.
  - Mindig is írtam szelíd hangvételű, "lojálisan ellenkező" cikkeket, amikor nem értettem veled egyet. De soha nem voltam inkorrekt veled. Az igazság az, hogy szerintem túlságosan toleráns voltam. Nem az én stílusom, hogy hadakozzak valakivel. Isten látja a lelkemet, ha idiótát akartam volna csinálni belőled, már megtehettem volna.
  Mary megszorította Lou kezét, és oldalba bökte.
  Patmore megszólalt:
  - Te csak egy vacak újságíró vagy, egy ócska kis újságnál, és iszol, mint a kefekötő.
  Egy pillanatig Mary azt hitte, hogy Lou megüti Patmore-t. De Lou csak ránézett, és ennyit mondott:
  - Egy részeg mindig félrevonulhat és kijózanodhat. De egy ostoba ember, akinek az IQ-ja a béka segge alatt van, örökké együtt kell, hogy éljen a butaságával."

"- Talán nem is tehet róla, hogy rossz, és hogy szörnyű dolgokat tesz. Talán rossznak született. A gonoszságot nem csak tanulni lehet. Nem csak a szülők és a környezet okolhatók, ha egy gyerek gonosz lesz. Lehet, hogy az néha a génekben van."
  
 
  
  "Tíz perc múlva Mary aludt.
  Max tovább simogatta a haját.
  Hallgatta, ahogy lélegzik.
  Nem akarta, hogy Mary meghaljon. Remélte, hogy nem kell meghalnia. Teljes szívéből azt kívánta, bárcsak Mary felhagyna ezzel az üggyel. Hagyja a gyilkost gyilkolni. Nem érezheti felelősnek magát ezért. Csak hagyja, hadd öldököljön a fickó. A társadalom felelősnek érezte magát? Nem. És a rendőrség? Olykor elvégzik a munkájukat, próbálják megtalálni a gyilkost, de ugyanannyira megvetik az áldozatot, mint a bűnöst; és egyiküknek sincs álmatlan éjszakája miattuk. Szóval, hagyd a csudába ezt az ügyet! Felejtsd el, Mary! Talán a felesége azt hiszi, hogy ő valami különleges ember. Valóban így van? Talán tudat alatt azt hiszi, hogy különleges képessége miatt nem halhat meg. Pedig meghalhat. Ugyanúgy, mint a többi édes fiatal lány, akik szintén halhatatlannak hiszik magukat. Ugyanolyan könnyen megsebezné a kés őt is, mint bárki mást. Tehát Marynek fel kell hagynia a gyilkos üldözésével. Hagyd abba, Mary! Ha tovább dolgozik az ügyön, ha nem hajlandó feladni, lehet, hogy tényleg meg kell halnia. Mary egy olyan erő útjában áll, amit nem ismer, amely a legnagyobb hatalmát a múltból meríti, egy huszonnégy évvel ezelőtti esetből.
  Ahogy átölelte feleségét a sötét szobában, Maxnek könnybe lábadt a szeme a gondolattól, hogy Mary nélkül kell élnie."
  

  
  "A hajnal közeledtét csupán a keleti horizontot befestő vékony, lilás fénycsík jelezte, mintha egy pengét húztak volna végig az ég áttetsző bőrén."
  
 
  
  "Keletre az égboltot hasító sebhely egyre szélesedett, a reggel birtokba vette a világot."
  

  
  "- Néha, amikor Mary nem tudja felidézni egy látomás apró részleteit, felfrissíti az emlékeit az Ouija tábla segítségével. De nem úgy, hogy válaszokat kap a szellemvilágból. Ő olyan dolgokat akar megtudni, amiket elfelejtett, és a tudatalattijában vannak elásva. Nem mindig, de néha az Ouija tábla elég ahhoz, hogy belásson a tudatalattijába.
  Lou értően bólintott.
  - A válaszok, amiket a tábla ad, valójában Marytől származnak.
  - Úgy van - helyeselt Max.
  - De nem tudatosan irányítom a szerkezetet - tette hozzá Mary. - Hagyom, hogy úgy mozogjon, ahogy akar.
  - Ahogy a tudatalattid akar mozogni - helyesbített Max. - Nagyon is befolyásolod a táblát az ujjaiddal, de nem tudatosan.
  - Igen, így lehet - mondta Mary.
  Lou tett még néhány csepp tejszínt a kávéjába, és így szólt:
  - Tehát az Ouija tábla mintegy távcsőként működik.
  - Pontosan - mondta Mary. - Koncentrálja a figyelmemet, az emlékeimet, a lelki képességeimet."
  

  
  "Mary háta mögött a levegő hirtelen lehűlt; olyan volt, mintha jeges lehelet ütközött volna a hátának. A válaszok, amelyeket az Ouija tábla adott, zavarbaejtőbbek voltak és kevésbé egyértelműek, mint általában. Ezek feltehetőleg az ő tudatalattijából kell, hogy jöjjenek. Többnyire el is hitte, hogy így van. De ma este valami másnak a jelenlétét is érezte, egy körülötte lebegő láthatatlan jelenését."
  

  
  "Bár nem volt meleg a szobában, Lou mégis izzadt. Megtörölte arcát a kézfejével. Ugyanolyan sápadt volt, amilyennek érezte magát.
  Mary reszketett, és behunyta a szemét. Ám azonnal kinyitotta, mert a lehunyt szemhéjai mögött megjelenő emlékek túl brutálisak és visszataszítóak voltak.
  A halotta, gondolta Mary, nem maradnak örökké halottak. Felemelkednek a sírjukból. A föld nem tartja vissza őket. Sem a bűnbánat, sem a gyász, sem az elfogadás, a félelem és a feledés nem tartja vissza őket. Semmi sem. Visszajönnek: Berton Mitchell, Barry Mitchell, Virginia Mitchell. Az anyám, az apám. És most Patty Spooner. Istenem, ne engedd őket visszajönni. Életem nagy részében kísértettek a halottak. Elegem van!"
  
 
  
  "Hatalmas villámlás hasított az égboltba, akár egy stroboszkóp: ahogy Lou nyúlt a poharáért, mintha másodpercenként szünetet tartott volna a mozdulataiban; Max pedig úgy fordult Mary felé, mintha filmszalag ugrálna a vetítőgépben.
  Aztán a villámlás abbamaradt; teljes sötétség borult a házra; a vihar hangjai távoli morajlássá csendesültek. Eső kellett volna, hogy kövesse e zajos égi színjátékot, de nem így történt; a mennybolt visszatartotta könnyeit.
  Kevesebb, mint egy perc elteltével a villanykörte villogni kezdett, majd visszanyerte eredeti fényerejét.
  Mary megkönnyebbülten felsóhajtott."
  
 
  
  "Egész életemben rettegtem mindentől és hagytam, hogy valaki más birkózzon meg az én árnyaimmal. Ám ezúttal nem így lesz. Mert ezúttal senki nem tud segíteni nekem. A válasz bennem van, és ha nem találom meg hamarosan, akkor végem. Nem bújhatok már erős férfiak mögé, meg kell próbálnom, ami tőlem telik. Ha kockáztatok valamit és elbukom, viselnem kell a következményeket, mint mindenki másnak. Ha mindig kényeztetnek, babusgatnak és óvnak mindenféle megrázkódtatástól, akkor az életben elért sikereim jelentőségüket vesztik. Elhatároztam, hogy senki - sem Alan, sem te, Max és főleg nem a lelkem egy része, mely még mindig egy függőségben lévő hatéves kislány -, senki nem akadályozhatja meg, hogy teljes életet éljek."
  
 
  
  "Villám hasított a levegőbe, majd mennydörgés következett. Végül kitört a vihar: először csak apró "üveggömbök" potyogtak a földre, majd hirtelen ömleni kezdett: hatalmas esőcseppek zuhantak alá az eget borító esőfelhőkből. Kövér vízcseppek csapódtak Mary bőrkabátjának hátához, és eláztatták hosszú, fekete haját. Az egyetlen dolog, ami mégis aggasztotta e pillanatban, az emlékezetében folyton újraéledő múlt volt."
  

  
  "Ahogy a villámok cikáztak az égen, Mary úgy érezte, mintha ezek a fénycsóvák valamilyen tapintható anyagból lennének, melyek keresztülhasíthatnak rajta; lelke mélye minden egyes villámcsapással megremegett.
  A múlt és a jelen két végtelen barlang volt, ahol a félelem lakott, és amelyek között Mary az önuralom egy vékony cérnaszálán sétált. Szüksége volt minden figyelmére és akaraterejére, hogy éber maradjon, ahogy az emlékek elözönlötték."
  

  
  "- Tudtam, hogy eljössz ma este. Mi olyan közel állunk egymáshoz. Olyan közel, amilyen közel csak két ember állhat. Egy a vérünk, de ami még ennél is több, egy a fájdalmunk is. Én okoztam, te szenvedtél tőle. A fájdalom összeköt minket. A fájdalom sokkal erősebb kötelék, mint a szerelem. A szerelem egy absztrakt, emberi elképzelés, értelmetlen, nem létező. De a fájdalom igazi. Tudtam, hogy olyan közel állunk egymáshoz, hogy még távolról is tudok kommunikálni veled, szavak nélkül. Tudtam, hogy el tudom érni, hogy utánam gyere ma este."
  
 
  
  "Ma reggel Mary még azt magyarázta Maxnek, hogy a gonoszságot nem mindig tanulja az ember. A legtanultabbak kivétel nélkül meg voltak győződve arról, hogy az erőszakos emberek antiszociális cselekedeteit a szegénység, a csonka család, gyerekkori traumák, szülői hanyagság vagy szülői alkalmatlanság okozzák. Szociológusok állították, hogy a bűnözőket elsősorban az igazságtalanságokon alapuló társadalmi rendszerek hozzák létre. A pszichológusok többsége látszólag biztos volt abban, hogy bármilyen neurózist vagy pszichózist meg lehet magyarázni freudi vagy jungiánus elméletekkel. De lehetséges az, hogy egy ember velejéig romlottan szülessen, reménytelenül tisztességtelennek, anélkül, hogy a környezet bármilyen hatással lett volna rá?"
  
 
  
  "Mivel tudta, hogy minden elvesztegetett másodperc Mary életébe kerülhet, ellökte magát a faltól. Tántorgott a hatalmas, sötét teremben. Bár szédült, és elvesztette irányérzékét, úgy hitte, tudja, merre kell mennie, hogy megtalálja a kávézóhoz vezető folyosót; de akárhogy is, nem tehet mást, minthogy bízik az ösztöneiben. Minden lépés újabb fájdalmat okozott. Úgy érezte, mintha kilométereket gyalogolna, és azon töprengett, vajon nem helyben jár-e.
  Épp, amikor a kétségbeesés kezdett volna elhatalmasodni rajta, elért egy folyosót, amely világosabb volt, mint a főterem többi része. Halvány, szürke fény pislákolt a terem távolabbi végében: a hajóparádé fényei szűrődtek be a kávézó ablakán.
  Végigbotorkált a folyosón, jobb kezét a gyomrán tartva, próbálta elszorítani a sebeit. Belépett a kávézó ajtaján, átvánszorgott az asztalok között és térdre rogyott az ablak előtt, amely a kikötőre és a sétányra nézett. Zárva volt, és nem reménykedett benne, hogy lenne ereje kinyitni.
  A szeretet - erő - bíztatta magát. - Találd meg az erőt a Mary iránt érzett szeretetedben. Mi lennél nélküle? Semmi.
  Odakint villám hasított a levegőbe. A fény beáramlott az ablaküvegen, és egy pillanatra olyan volt, mintha az elektromos kisülés megfagyasztotta volna az esőcseppeket."
  
 
  
  "Mary kitört. Hihetlen gyűlölet váltotta fel félelmét, olyan erős, amelyhez hasonlóan intenzív érzést még soha nem érzett. Huszonnégy év elrejtett, visszafogott gyűlölete bombaként robbant most ki belőle. Megvetette Alant. Undorodott tőle, nem tartotta méltónak az életre. Soha nem is volt az, és nem is lesz. Az egyetlen dolog, amire vágyott, hogy ugyanolyan fájdalmat okozhasson Alannek, mint amilyet annak idején ő okozott neki. Már az sem érdekelte, hogy életben marad-e vagy meghal. Csak le akarta teperni Alant, lekötözni, kínozni, ütni, fojtogatni, sírni látni. És mindenekelőtt rá akarta rakni a denevéreket, bele az arcába, hogy azok harapják és karmolják, és élve a szájába nyomni őket."

"A decemberi nap egyenesen a temetőre sütött délben. Fagyos volt a levegő, de ez a hideg nem a tenger felől jött; a sírkövekből, a gyászolók közül, és mindenekelőtt az egyszerű, sötét koporsóból, amely a nyitott sír fölött függött.
  Ahogy a csörlő motorja berregni kezdett, és a koporsó eltűnt a gödörben, Mary elfordult. Elsétált a márvány és gránit emlékművek között a nyitott, kovácsoltvas kapu felé, egyedül, kíséret nélkül, mert így akarta.
  Egy ideig csak ült a Mercedes volánja mögött és a dombokat nézte a tenger felett. Várta, hogy elmúljon kezének remegése.
  Tegnap eltemette Alant, és annak ellenére, amit tett, gyászolta őt. De a mai ceremónia még szomorúbb volt, mint a tegnapi. Úgy érezte, mintha a testéből kiszakítottak volna egy darabot.
  Sírnia kellett volna, hogy kimossa a lelkéből a sok fájdalom egy részét, de visszanyelte könnyeit, mielőtt azok útjukra indulhattak volna. Még volt egy kötelessége, mielőtt átadja magát a gyásznak.
  Beindította a Mercedes motorját, és elhajtott a temetőből."
  
 
  
"Napfény szűrődött be a velencei sötétítőfüggönyön át, fénnyel és árnyékokkal töltötte meg a kórházi szobát.
  Max az ágyban ült, egyik vállán hatalmas kötés, keze felkötve. Nyúzott volt és sápadt, szeme táskás, de gyengéden mosolygott Maryre, amikor az belépett a szobába.
  Mary megcsókolta a férjét, és leült az ágya melletti székre. Egy percig csak csendben fogták egymás kezét, azután Mary mesélni kezdett Lou temetéséről. Amikor nem volt több mondanivalója, előrehajolt, homlokát a matrac szélére hajtotta, és végre sírni kezdett. Max halkan duruzsolt neki, a nyakát masszírozta, és simogatta a haját. Mary teljesen kiborult. Siratta Lout, de magát is; Alan halála óriási űrt hagyott az életében. Ám bánata nem tarthatott örökké: lassan, fokozatosan elapadtak a könnyei.
  Egy ideig komolyzenét hallgattak a rádióban, mert egyikük sem volt képes megszólalni.
  Később, miközben a kórházi szobában vacsoráztak, Mary elálmosodott, és ásítozni kezdett.
  - Ne haragudj, nem sokat aludtam.
  - Rémálmok? - kérdezte Max aggodalmasan.
  - Nem. Igazság szerint gyönyörű álmom volt, az első kellemes álom életemben. Körülbelül fél ötkor ébredtem, felvillanyozva, tele energiával. Még egy hosszú sétát is tettem.
  - Te? Sétáltál? Egyedül éjszaka?
  Mary mosolygott.
  - Nem olyan rossz most már egyedül lennem, mint azelőtt - mondta Mary. - És már nem félek a sötéttől..."